Az osztálykirándulásokat végig imádtuk, de nem tagadjuk, járt némi kockázattal. Lévén a több napos együttlét sokkal lazább formában, nem mindig segítette a fegyelmezett jelenlétet. Az Ofő persze sosem jött egyedül. Nem csak az osztálylétszám miatt. ? Az osztályfőnök helyettese vagány tanárként, rendre vállalta a kihívást. Minden út előtt megállapodtunk olyan alapszabályokban, amit kötelező volt betartani. Viselkedési feltételek, ne vesszen el senki, nincs fiúk-lányok szobáiba átmászkálás, éjszakai zsivaj, stb…

Az idei évben olyan környéket választottunk, ahol az erdei kirándulás sem maradt ki. Az erdei ösvényen való haladás közben persze koránt sem vonultunk kettesével, a sor fegyelmet betartva, mint az Abigél című filmben. Bevalljuk, bizony a csivitelés, viccelődés és az erdei bújócska sem maradt ki a repertoárból. Igaz, azért megegyeztünk abban, hogy odafigyelünk egymásra, nehogy valaki tényleg elvesszen. A bohóckodások következtében aztán kicsit megcsúsztunk időben, és jócskán szedni kellett a lábunkat, hogy le ne csússzunk a délutáni programról.

Az egyik osztálytársunk járt már a környéken és úgy érezte, át tudja venni az irányítást. Egy rövidebb, erdei ösvényen való átvágással. Végül is némi tanakodás után bizalmat javasolt az osztály, az Ofő egyetértését is bírva. Ennek köszönhetően beljebb kerültünk az erdőbe. Kicsit el is csendesedtünk, tényleg jobban figyeltünk arra, hogy senki ne maradjon le, mert az ismeretlen tereptől néhányan megszeppentek. Pláne, amikor kiderült, hogy nincs térerő, így a mobilok itt nem érnek fabatkák sem.

Egyikünk hátizsákjából előkerült egy iránytű és egy távcső. Utóbbinak persze semmi hasznát nem vettük a sűrűn nőtt fáknak köszönhetően, de jót röhögtünk rajta. Talán kicsit meg is könnyebbülve a feszültségtől.

Az ösvény egy helyen nagyon leszűkült, majd egy tisztásra értünk, amikor is megtorpan a sor eleje. Majdnem felbuktunk egymáson. A megtorpanást az okozta, hogy egy fiatal őzgida feküdt a fűben megbújva. Egyrészt a lányok rögvest odasereglettek a cuki állatot csodálva, másrészt többen azonnal mentő akcióba akartak kezdeni. Miszerint ölbe veszik az állatot, és biztonságos helyre viszik, mert biztos elhagyta az anyja. Nagy tanakodás kezdődött a helyes eljárásról. Az Ofő nem szólt bele a diskurzus, csendben várta, mire jutunk. Mivel itt nem volt térerő, a mobil információszerzésre nem volt lehetőség. Szerencsére az egyik fiúnak eszébe jutott, amit egy cikkben olvasott, hogy nem szabad az állathoz semmiképpen hozzányúlni, nehogy az anyja nem fogadja el utána. Elvinni is tilos, mert amikor visszatér hozzá, nem találja ott. Így, végül senki sem érintette meg az őzgidát, azonban nagy volt a nyugtalanság, hogy mi lesz a sorsa.

Abban némi bizonytalanság után egyetértettünk, hogy csak tudja az anyja, hogy hol van a kicsinye. Remélhetőleg nem csak elkóborolt, elveszett. Azért egyáltalán nem éreztük megnyugtatónak a helyzetet, mert valakiben az is felmerült, hogy talán az anyaállattal történt valami és nem is tud visszajönni érte. Mindenesetre jobbnak véltük otthagyni az erdőben. Azért megjelöltük a helyet, és fényképet is készítettünk, hogy ha kell, vissza tudjunk találni.

Amikor visszaértünk a szállásra, azonnal nekiestünk az internetnek, hogy megtudjuk, jól döntöttünk-e? Kiderült, hogy tényleg helyesen cselekedtünk, az anyaállat pontosan tudja hol hagyja a kicsinyét, naponta többször is visszatér hozzá, hogy megetesse és gondoskodjon róla.

A fotót az őzgidáról a történettel együtt megosztottuk a suli honlapján, hogy mások már biztos tudással rendelkezzenek hasonló helyzetben.

A kirándulást követő héten pedig felvettük a kapcsolatot az erdészet munkatársaival, akik eljöttek egy osztályfőnöki órára. A vadgazdálkodásról és a vadon élő állatokkal való találkozás élményeiről beszélgettünk. Nagyon sok mindent tudtunk meg. A találkozás végén meg is alakítottunk egy erdőjáró szakkört, aminek a keretében egy blogot is indítottunk, ahol ezekre a témákra hívjuk fel az erdei túrázók és a fiatalok figyelmét.